47

Milyen tanácsot adott Ausztriai Anna XIV. Lajosnak,
és milyen más tanácsot adott a királynak Fouquet úr

A bíbornok közelgő haláláról szóló hír gyorsan elterjedt, és ugyanolyan sok embert csődített a Louvre-ba, mint a király öccsének házasságáról szóló hír, amelyet már hivatalosan is nyilvánosságra hoztak.

Alig tért vissza lakosztályába XIV. Lajos, egyre azon mélázva, amit este látott és hallott, amidőn az ajtónálló jelentette ugyanazt a sereg udvaroncot, aki reggel megjelent a király udvarlására, s most lefekvéskor ismét tisztelkedni kíván, mely kitüntetésben uralma kezdete óta a bíbornokot részesítették, elég tapintatlanul, cseppet sem törődve azzal, hogy talán a királynak nem tetszik.

A minisztert azonban, mint mondották, súlyos köszvényroham gyötörte, és a hízelgés áradata a trón felé törekedett.

Az udvaroncok csodálatos ösztönnel előre megszimatolják az eseményeket; az udvaroncok birtokában vannak a legnagyobb tudománynak: diplomaták, ha kényes bonyodalmak kivezető útjait kell megtalálni, hadvezérek, ha meg kell jósolni az ütközetek kimenetelét, orvosok, ha beteget kell gyógyítani.

XIV. Lajos, akit anyja sok mással együtt erre a sarkigazságra is megtanított, megértette, hogy őeminenciája Mazarin kardinális úr nagyon beteg.

Alighogy Ausztriai Anna visszavezette lakosztályába a fiatal királynét, és levette fejéről a szertartási ékszerek terhét, tüstént felkereste fiát a dolgozószobájában, ahol a király egyedül, bánatos szívvel, mintha csak gyakorolni akarta volna akaraterejét, szabad folyást engedett lappangó, irtózatos dühének; az ilyen királyi haragvás kitörése rendszerint eseményt jelent, ám XIV. Lajosnál, hála csodálatra méltó önuralmának, üdítő viharrá változott, olyannyira, hogy leghevesebb, szinte egyetlen igazi dühkitörése, amit Saint-Simon74 meglepetéssel említ, az a nevezetes dühroham volt, amely ötven évvel később Maine hercegének75 elrejtőzése miatt tört ki, és botütések alakjában zúdult le egy szegény lakáj hátára, akit kétszersültlopáson értek.

A király tehát, mint láttuk, fájdalmas felindulás prédája volt, és mialatt tükörbe nézett, így szólt saját magához:

- Ó, király!... névleges, de nem valóságos király! Te árnyalak, hiú árnyalak! Te tehetetlen báb, akinek másra nincs hatalma, mint arra, hogy udvaroncait üdvözlésre késztesse, mikor tudod végre felemelni bársonykarodat, mikor tudod összeszorítani selyemkezedet? Mikor nyithatod ki végre másra, mint sóhajra vagy mosolyra ajkadat, mely mozdulatlanságra van kárhoztatva, akár a márványszobroké galériádon?

Azután végigsimította kezével homlokát, odalépett az ablakhoz, hogy friss levegőt szívjon, és észrevett odalenn néhány beszélgető tisztet és más összeverődő kíváncsiak csoportjait. A tisztek az őrség tisztjei voltak, a kíváncsiak pedig a néphez tartoztak, egyszóval olyan emberek, akik számára egy király mindig érdekes látványosság, akár egy orrszarvú, egy krokodil vagy egy kígyó.

XIV. Lajos a homlokára ütött a tenyerével, és így kiáltott: - “Franciaország királya!” - micsoda cím! Franciaország népe! az Isten teremtményeinek minő tömege! És akkor, lám, visszatérek a Louvre-ba, alighogy kifogták a kocsimból a lovakat, még gőzölnek, és épp csak annyi érdeklődést keltettem, hogy vagy húsz kíváncsi megbámult... De mit is mondok! Nem, még húszan sincsenek a kíváncsiak, akik látni akarják Franciaország királyát, még tíz íjász sincs itt, hogy palotámra vigyázna: az íjászok, a nép, a testőrök mind a Palais-Royalban vannak. Istenem, miért? Nekem mint királynak nincs-e jogom hozzá, hogy ezt kérdezzem tőled?

- Azért - felelte rá egy hang a dolgozószoba függönye mögül -, mert a Palais-Royalban van az egész arany, vagyis minden hatalma annak, aki uralkodni akar.

Lajos gyorsan megfordult. A hang, amely ezeket mondta, Ausztriai Anna hangja volt. A király megremegett, elébe sietett anyjának, és így szólt:

- Remélem, felséged nem méltatta figyelemre azt az üres szavalatot, amelyre az unalom, a királyok e megszokott vendége ösztönzi a legboldogabb halandót.

- Csak egy dolgot vettem észre, fiam, hogy panaszkodott.

- Én! Éppenséggel nem - mondotta XIV. Lajos -, valóban nem, királyasszony téved.

- Hát mit csinált, felség?

- Azt képzeltem, hogy pálcával a kezében mellettem áll a tanítóm, és felelek szónoklattanból.

- Fiam - felelte Ausztriai Anna fejét csóválva -, nem helyesen cselekszik, ha nem az én szavamra épít, nem helyesen cselekszik, ha nem ajándékoz meg bizalmával. El fog jönni egy nap, és talán már közel van, amikor bizonyosan eszébe fog jutni ez az alapigazság: “Az arany mindenható, és valójában csak az király, aki mindenható.”

- De nem az volt-e a szándéka, királyasszony anyám, hogy megbélyegezze korunk gazdagjait?

- Nem - felelte gyorsan Ausztriai Anna -, nem, felség, azok, akik korunkban, uralkodása alatt, gazdagok, azért gazdagok, mert felséged úgy akarta, és én nem táplálok haragot ellenük, s nem irigylem őket, kétségkívül olyan jól szolgálták felségedet, hogy önmaguk megjutalma­zására nyertek tőle engedélyt. Ez volt ama szavaimnak értelme, amelyeket szememre vet.

- Isten őrizzen meg engem attól, királyasszony, hogy anyámnak valaha szemére vessek valamit.

- Azonkívül - folytatta Ausztriai Anna -, az Úr csak bizonyos időre adományozza a földi javakat; az Úr teremtette a rang és a gazdagság megemésztőit, a szenvedést, a betegséget és a halált; és senki - tette hozzá az anyakirálynő fájdalmas mosollyal, mintegy annak bizony­ságául, hogy ezt a szomorú igazságot magára vonatkoztatja -, senki se viszi magával a sírba a vagyonát és a földi nagyságát. Ebből következik, hogy a fiatalok élvezik az öregek érlelte bő termés gyümölcsét.

Lajos növekvő figyelemmel hallgatta ezeket az erősen hangsúlyozott szavakat, amelyeket Ausztriai Anna nyilván vigasztaló szándékkal mondott.

- Madame - mondotta XIV. Lajos, és merően anyja szemébe nézett -, az ember valóban hajlandó azt hinni, hogy valamit közölni akar velem.

- Nem én, fiam; de ma este észre kellett vennie, hogy a bíboros nagyon beteg.

Lajos az anyjára nézett: kutatta, hogy remeg-e anyjának hangja, tükröződik-e fájdalom arcvonásain. Ausztriai Anna arca kissé feldúltnak látszott, de merőben személyes okokból... az elváltozást talán a rák okozta, amely már roncsolni kezdte keblét.

- Igen, királyasszony - mondta a király -, igen. Mazarin úr nagyon beteg.

- És nagy veszteség volna az országra nézve, ha őeminenciáját elszólítaná az Isten. Nem osztja véleményemet, fiam? - kérdezte Ausztriai Anna.

- Úgy van, királyasszony, bizonyára nagy veszteség volna az országra nézve - felelte Lajos, és elpirult -, de azt hiszem, nem olyan nagy a veszély... azonkívül a bíboros úr még fiatal. - Alighogy kimondotta ezeket a szavakat, egy ajtónálló lebbentette fel a függönyt, és egy papírlappal a kezében megállt az ajtóban, várva, míg a király megszólítja.

- Mit hoztál? - kérdezte a király.

- Üzenet Mazarin úrtól - felelte az ajtónálló.

- Add ide.

Ezzel elvette az iratot. De abban a pillanatban, midőn fel akarta bontani, nagy zaj támadt a folyosón, az előszobákban és az udvarban.

- Vagy úgy! - mondotta XIV. Lajos, kétségkívül kitalálva a háromszoros zaj okát. - Mit is beszél­tem, mikor azt mondtam, hogy csak egy király van Franciaországban? Tévedtem. Kettő van.

E pillanatban kinyílt az ajtó, és a pénzügyek minisztere, Fouquet jelent meg XIV. Lajos előtt. Fouquet volt az, aki a folyosón zajt ütött; az előszobákban az ő lakájai lármáztak; az udvar csendjét az ő lovai verték fel. Ezenkívül a pénzügyminisztert elnyújtott moraj kísérte útján, és csak akkor csendesült el, mikor Fouquet már elhaladt. Ezt a morajt szerette volna XIV. Lajos a saját lépései nyomán hallani.

- Hát, királynak éppen nem király - mondotta fiának Ausztriai Anna -, csak dúsgazdag ember.

Közben a királyné arcán az elkeseredéstől a gyűlölet kifejezése tükröződött, Lajos ellenben uralkodott magán, nyugodt maradt, és egyetlen ránc sem látszott homlokán.

Fejbólintással, fesztelenül üdvözölte tehát Fouquet-t, és közben folytatta az irat felbontását, amit az imént vett át az ajtónállótól.

Fouquet észrevette ezt, és könnyed, de egyúttal tiszteletteljes udvariassággal Ausztriai Annához fordult, hogy a királyt ne zavarja.

Lajos felbontotta az iratot, de mégsem olvasta.

Fouquet-ra figyelt, aki anyjának csodálatraméltóan jól faragott bókokat mondott kezének és karjának szépségéről.

Ausztriai Anna arcáról elsimultak a ráncok, csaknem mosolygott.

Fouquet észrevette, hogy a király, ahelyett, hogy olvasna, rá néz, és rá figyel; ezért félfor­dulatot tett, úgy, hogy Ausztriai Annától sem fordult el egészen, a királlyal pedig szemben állt.

- Tudja, Fouquet úr, hogy őeminenciája nagyon beteg? - mondotta a király.

- Tudom, felség, tudom - felelte Fouquet -, a bíboros valóban nagyon beteg. Vaux-i birtokomon voltam épp, midőn hírét vettem, váratlanul érkezett a hír, és mindent otthagytam.

- Ma este távozott Vaux-ból, uram?

- Igen, felség, másfél órával ezelőtt - felelte Fouquet, és gyémántokkal kirakott órájára nézett.

- Másfél órával ezelőtt! - mondotta a király, s elég erős volt, hogy uralkodjék haragján, de nem volt elég erős hozzá, hogy csodálkozását elrejtse.

- Értem, felség; kételkedik szavaimban, és igaza van, mert valóságos csoda, hogy olyan gyorsan jöttem. Angliából a minap három pár lovat küldtek számomra, s mint erősítgették, igen gyors lábúakat; négy mérföldenkint voltak elhelyezve, és ma este kipróbáltam őket. Csakugyan másfél óra alatt tették meg az utat Vaux-ból a Louvre-ig, és ebből felséged is láthatja, hogy nem csaptak be.

Az anyakirályné titkos irigységgel mosolygott.

Fouquet, meg akarván előzni a rossz gondolatot, gyorsan hozzáfűzte.

- Bizony, az ilyen lovak nem is alattvalók, hanem a királyok számára termettek, Madame, mert a királyokat senki sem múlhatja felül semmiben sem.

A király felemelte fejét.

- Pedig Fouquet úr nem király, legalábbis én úgy tudom - mondotta Ausztriai Anna.

- Úgy van, Madame, s ezért a lovak csak őfelsége intésére várnak, hogy a Louvre istállóiba vonuljanak; és csupán azért engedtem meg magamnak, hogy kipróbáljam őket, mert féltem, hogy olyat ajánlhatnék fel a királynak, ami nem éppen csoda.

A király arca lángvörös lett.

- Tudja, Fouquet úr - felelte az anyakirályné -, a francia udvarnál nem szokás, hogy alattvaló felajánljon valamit a királynak.

Lajos türelmetlen mozdulatot tett.

- Madame - válaszolta Fouquet nagyon megindultan -, azt reméltem, hogy őfelsége iránt való szeretetem, folytonos igyekezetem, hogy kedvében járjak, ellensúlyozni fogja az etikettnek ezt az alaptételét. Egyébként nem ajándék az, amit bátor voltam felajánlani, hanem adó, amelyet lerovok.

- Köszönöm, Fouquet úr - mondotta a király udvariasan -, hálás vagyok a szándékért is, mert valóban szeretem a jó lovakat; de tudja, hogy én nem vagyok gazdag, jobban tudja, mint akárki más, hiszen a pénzügyminiszterem. Tehát ha akarnám, sem tudnék megvenni egy ilyen drága fogatot.

Fouquet büszkeségtől ragyogó tekintetet vetett az anyakirálynéra, aki örvendeni látszott, mert a pénzügyminiszter fonák helyzetbe került, és így felelt.

- A fényűzés a királyok erénye, a fényűzés teszi őket Istenhez hasonlatossá; a fényűzés révén többek más embereknél. A fényűzéssel a király megtiszteli és gyarapítja alattvalóit. A királyok jótékony fényűzése következtében keletkezik a magánemberek fényűzése, a nép meggazda­godásának egyik forrása. Ha felséged elfogadta volna a hat remek lovat, Limoge, Perche, Normandia vidékeinek lótenyésztőiben fokozódott volna a becsvágy, és ebből mindenkire nézve hasznos versengés keletkezhetett volna... de a király hallgat, tehát kimondták fejem felett az ítéletet.

Ezalatt XIV. Lajos, hogy magatartása méltóságteljesebb legyen, szétnyitotta Mazarin levelét, amelybe eddig bele sem tekintett. Végre megpihent szeme a levélen, s az első sort elolvasván, kiáltásba tört ki.

- Mi történt, fiam? - kérdezte Ausztriai Anna, közelebb lépve a királyhoz.

- A bíborostól? - szólt a király, folytatva az olvasást... - Igen, bizony, hogy tőle.

- Talán rosszabbra fordult az állapota?

- Olvassa, Madame - mondta a király, és odaadta az írást anyjának, mintha azt gondolta volna, hogy Ausztriai Annának okvetlenül el kell olvasnia a levelet, olyan csodálatos dologról való meggyőződés céljából, mint amilyen az, amit a levél foglalt magában.

Ausztriai Anna is elolvasta a levelet. Mialatt olvasott, mindjobban felragyogott a szeme az örömtől, amit hiába igyekezett eltitkolni, és magára vonta Fouquet figyelmét.

- Igen, donáció, annak rendje és módja szerint - mondotta Ausztriai Anna.

- Donáció? - kérdezte Fouquet.

- Igen - felelte a király a pénzügyminiszter kérdésére -, igen, a bíboros úr halálos ágyán nekem ajándékozza egész vagyonát.

- Negyven milliót! - kiáltotta a királyné. - Ó, fiam, be szép vonása ez a bíboros jellemének, és mennyire rácáfol majd a sok rosszindulatú híresztelésre; negyven millió, évek hosszú során át összegyűjtve, s egy csapásra királyi kincstárt gazdagítva... valóban a hű alattvaló és az igaz keresztény cselekedete.

A királyné még egyszer szemügyre vette az okiratot, azután visszaadta XIV. Lajosnak, aki megremegett, amikor az óriási összeget kimondotta.

Fouquet néhány lépést hátrált, és hallgatott.

A király neki is odaadta az írást.

A pénzügyminiszter csak egy pillantást vetett rá büszke tekintetével, azután meghajolt, és így szólt:

- Igen, felség, amint látom, adományozás.

- Válaszolnia kell, fiam - mondotta Ausztriai Anna.

- Hogyan, Madame?

- Úgy, hogy meglátogatja a bíborost.

- De hiszen csak egy órája váltam el őeminenciájától.

- Akkor írjon, felség.

- Írjak! - szólt a fiatal király kissé ellenkezve.

- Ejnye, fiam - mondotta Ausztriai Anna -, azt tartom, az a férfiú, aki ilyen ajándékot ad, joggal elvárhatja, hogy siessünk megköszönni.

Majd a pénzügyminiszterhez fordult:

- Nem osztja véleményemet, Fouquet úr?

- Az ajándék valóban megéri a fáradtságot, Madame - felelte a pénzügyminiszter, s hangjának nemes csengése nem kerülte el a király figyelmét.

- Fogadja hát el, és köszönje meg - mondotta Ausztriai Anna.

- Mit szól hozzá, Fouquet úr? - kérdezte XIV. Lajos.

- Felség, tudni akarja, mi a véleményem?

- Igen.

- Köszönje meg, felség...

- Lám! - szólt Ausztriai Anna.

- De ne fogadja el - folytatta Fouquet.

- És miért ne? - kérdezte Ausztriai Anna.

- De hiszen Madame maga adta meg rá a feleletet - mondotta Fouquet -, mondván: a királyoknak nem lehet, és nem is szabad alattvalóiktól ajándékot elfogadniok.

A király szótlanul hallgatta a két ellentmondó véleményt.

- De negyven millió - mondotta Ausztriai Anna.

- Tudom - felelte Fouquet nevetve -, negyven millió szép összeg, még egy király lelkiismeretét is kísértésbe vihetné.

- Uram - vitatkozott vele Ausztriai Anna -, ahelyett, hogy lebeszélné a királyt az ajándék elfogadásáról, inkább hívja fel figyelmét, hiszen ez hivatali kötelessége is, hogy negyven millió valóságos vagyon.

- Éppen azért, Madame, mert a negyven millió vagyonnak számít, éppen azért ezt mondom a királynak: Felség, nem királyhoz illő dolog egy alattvalótól húszezer frank értékű hat lovat elfogadni, de megbecstelenítő dolog, ha a király a vagyonát egy másik alattvalójának köszön­heti, aki nem nagyon válogatott az eszközökben, amelyek ennek a vagyonnak megszerzését szolgálták.

- Uram, nincs joga a királyt leckéztetni - mondotta Ausztriai Anna -; szerezzen neki inkább negyven milliót annak helyében, amit ezáltal elveszít.

- Megkaphatja a király abban a pillanatban, amikor akarja - felelte a pénzügyminiszter, és meghajolt.

- Igen, úgy, hogy a népből préseli ki - mondotta Ausztriai Anna.

- Ejnye, Madame - felelte Fouquet -, ezt a negyven milliót, amelyet az okirat értelmében ajándékoznak, nem a népből préselték-e ki? Egyébként őfelsége a véleményemet kérte, s én megmondtam; ha őfelsége közreműködésemet fogja kérni, ugyanígy minden tőlem telhetőt megteszek.

- Rajta, rajta, fiam, fogadja el az ajándékot - mondotta Ausztriai Anna. - Fölötte áll a híresz­teléseknek és a magyarázgatásoknak.

- Utasítsa vissza, felség - mondotta Fouquet. - Amíg egy király életben van, mindig a saját lelkiismerete a mérvadó, és tulajdon vágya a bírája, de ha meghalt, az utókor ítélőszéke mondja nagynak, vagy bélyegzi meg tetteit.

- Köszönöm, anyám - felelt rá XIV. Lajos, tiszteletteljesen meghajolva a királyné előtt -; köszönöm, Fouquet úr - mondotta udvariasan, és jelt adott a miniszternek, hogy távozhat.

- Elfogadja? - kérdezte Ausztriai Anna.

- Még meggondolom - felelte a király, és közben Fouquet-ra nézett.